Kereszténység és a melegek: az interjú. I rész

A "kereszténység és a melegek" sorozatom második részében két kedves barátom (legyen itt a nevük "S" és "G"), több éves stabil párkapcsolatban élő meleg fiú véleményét és hitvallását olvashatja a kedves Olvasó kereszténységről, Istenről és melegségük sajátos megéléséről.

1)                        Mindketten gyakorló, istenhivő keresztyének vagytok. Mit jelent számotokra Isten és a hit gyakorlása?

S.: Én már gyerekkorom óta vonzódom a hit, Isten iránt. Amióta az eszemet tudom rendszeresen járok istentiszteletre. Számomra a hit gyakorlása adta a legnagyobb szabadságot, ami elképzelhető, hiszen a Krisztus hit folyamatában értettem meg, hogy életemnek értelme van, nem hiába vagyok ezen a világon,

Istennek terve van velem. Ugyancsak a hit az, amely erőt ad a nehézségek elviselésében, de ezt nem valami menekülési reakcióként kell értelmezni, hanem annak a biztos meggyőződésnek, hogy minden, ami velem történik, akár jó vagy rossz a saját javamat szolgálja a jövőre nézve és most már mondhatom többes számban is a jövőnkre nézve. A hit gyakorlása számomra azt a tudatot jelenti, hogy Isten már akkor eldöntötte létezésemet, amikor még a szüleim sem voltak megszületve, már akkor elképzelte milyen leszek, mi a célja az életemmel, már akkor eldöntötte, hogy szeretni fog olyannak, amilyen vagyok. A legfontosabb tudat, meggyőződés viszont az számomra, hogy Krisztus minden bűnömet megbocsátotta, azokat is amelyeket már elkövettem és azokat is amelyeket el fogok követni. Éppen ez a tudat, ez a hit szabadít fel és tesz szabaddá az életre.

G.: Pfúú, ez elég nehéz kérdés, hirtelen nem is tudom ezt, hogy lehet röviden megfogalmazni. Mindenképpen életvitel. Identitásom része, s még ha netalán véletlenül ateista lennék egyszer (bár nem hiszem), akkor is életem része lenne. Az már kiderült a világtörténelem eddig ismert eseményeiből, hogy ha az ember önmagában hisz, az a legtöbbször csődöt mond, és az előszeretettel hangsúlyozott humánum az önszeretetbe csap át, ahonnan már csak egy lépés a másik gyűlölete, jobb esetben a mások iránti érdektelenség. A hit számomra pedig olyan „fix” pont, olyan értékrendszer, amelyik nem változik, biztos alapokon áll, és mindenképpen maradandóbb, mint a gyorsan változó emberi értékek. Ehhez mérni magam mindig biztonságot adott, és mellé sok kérdést is. Egy keresztyén ember talán többet libikókázik gondolataiban, mint más. Persze ha gondolkodik és nem fanatikus. Szóval, ha egy mondatban kéne összefoglalni ez lenne: biztos pont. És eddig annak is bizonyult.

2)      Mi a protestáns egyházak álláspontja a homoszexualitásról?

S.: A protestáns egyházak álláspontja a homoszexualitásról igen változó. Amíg a legtöbb protestáns országban (Németország, Dánia, Finnország, Hollandia stb) elfogadják a melegeket, sőt meleg lelkészek, püspökök is vannak, addig itthon Erdélyben ez nem így megy. Tudomásom szerint A magyarországi reformátusoknál alig kb 10 éve fogadta el a zsinat, hogy melegek nem lehetnek lelkészek, addig nem volt semmi megkötés ezzel kapcsolatosan. Az erdélyi reformátusok sem rég hoztak olyan határozatot, hogy meleg nem végezhet az egyházban semmiféle szolgálatot. Az evangélikusoknál Erdélyben és Magyarországon sincs tudomásom szerint semmi megkötés ezzel kapcsolatosan. Ugyanakkor azt látom, hogy egyre inkább téma lesz a hazai protestáns egyházakban ez a kérdés. Most viszont a jobb hallgatni fázis van.

G.: Legelőször is le kell szögezni, hogy protestáns egyházak álláspontjáról nem lehet általánosan beszélni, mert az álláspontok felekezetek szerint változnak, és különböző országok egyházai is másképp viszonyulnak a homoszexualitáshoz. Pl. Németországban egyes tartományokban nem fogadják el a homoszexuális

együttélést, más tartományokban pedig egyházi áldásban is részesülhetnek az egynemű párok, stb. Mivel nagy a változatosság, így én csak a saját egyházam álláspontját tudom ismertetni. Ez pedig meglepően modern, bár nem mindenhol egyértelmű. Az örvendetes, hogy nem betegségként tekint a homoszexualitásra, ahogy sok fanatikus keresztyén teszi, hanem vele született vagy kialakult identitásra, nyitva hagyva nagyon helyesen az eredet kérdését, amit a tudomány sem tudott eddig eldönteni. Különbséget tesz a homoszexuális hajlam és a homoszexuális aktus között (nevezzük a különbségtétel kedvéért az elsőt homofíliának és a másodikat homoszexualitásnak), s ilyenformán különbséget tesz homofil, de azt nem gyakorló, és homoszexuális, azaz azt gyakorló emberek között. A homofil emberekkel szemben egyházamnak nincs semmi erkölcsi kifogása, papíron teljes a megértés és elfogadás, mint az illetőnek tőle függetlenül kialakult vagy veleszületett identitása. A homoszexuális aktust illetve párkapcsolatot viszont elítéli. Az eddig világos álláspont itt lesz ellentmondásos, mert a következő tiltásnál már elmossa a homofília és homoszexualitás között felállított különbséget. Azaz: meleg nő vagy férfi nem állhat egyházi alkalmazásban. Tehát egy meleg nem lehet lelkész, kántor, harangozó, de még takarítónéni/bácsi sem egyházi alkalmazásban. Ez a tiltás viszont lenullázza az eddig tisztán, világosan felépített álláspontot. Mert ha különbséget tesz homofil és homoszexuális ember között, és mivel a homofíliát nem tekinti erkölcsi kategóriának, akkor vajon miért nem lehet egy meleg, aki mondjuk cölibátusi fogadalmat tesz, harangozó, kántor stb? A hollandiai szigorú protestáns egyházak ebben is különbséget tesznek. Semmi probléma, ha meleg vagy, ez a te kereszted, ha nem gyakorlod, akkor minden gond nélkül lehetsz lelkész, kántor stb. Én ezt világosabb és következetesebb álláspontnak tartom. Az itthonit meg kicsit megértőnek, de amelyik nem akar a probléma mélyére hatolni, csak jelezni, hogy valamit felfogott a környező világból, értik, hogy van ilyesmi a világon, és ezt most egyházi hivatalos álláspontként papírra is vetnek, de a felismerésből adódó problémákkal és nagyon gyakorlatias kérdésekkel nem akarnak foglalkozni, inkább a szőnyeg alá söprik.

3) Elég hosszú folyamat volt mindkettőtök számára, mire kialakult a meleg identitásotok. Hogyan történt ez és hogyan egyeztettétek össze a keresztyéni tudattal?

S.: Már nagyon fiatal koromban sejtettem, hogy nálam valami másként működik, mint a társaimnál. Kamasz koromban inkább a fiukat néztem meg magamnak, mint a lányokat, de azt hittem, hogy ez csak átmeneti

dolog. Senkivel nem mertem beszélni róla, mert féltem, hogy kiröhögnek. Aztán megtörtént az első testi kapcsolat. Tisztán emlékszem, hogy alig ért hozzám a másik fiú már el is sültem és azonnal óriási lelkiismeret furdalást éreztem, így el is búcsúztam partneremtől. Aztán többször történt ilyen kaland, de mindig lelkiismeret furdalással végződött. Azzal bíztattam ilyenkor magamat, hogy ez csak átmeneti dolog, biztosan hamar vége lesz. Aztán bentlakásba kerültem, ahol ismét csak összebújtam egy-egy fiúval, ismét lelkifurdi és semmi nem változott. Majd barátnőm lett. Gondoltam így talán vége lesz a fiús vágyaknak és kalandoknak, de a lánnyal egyáltalán nem ment. Húztuk – nyúztuk egy évig a kapcsolatot, aztán véget vetettünk neki. Nehéz volt folyamatosan lelkiismeret furdalásban élni. Mindig bűnösnek éreztem magamat, azt éreztem, hogy megbántattam Istent, olyan dolgot tettem, ami miatt nem szeret többet. Ilyenkor mindig bocsánatot kértem tőle, sokat imádkoztam és megígértem többet nem teszem. Aztán eltelt pár hét és megint kezdhettem az egészet elölről. Egy este eldöntöttem, hogy elmondom a legjobb barátomnak a dolgot, akkor már egyetemista voltam. Azt az alkalmat soha nem felejtem el. Nagyon nehéz volt kimondani, hogy meleg vagyok. Emlékszem épp vacsoráztunk és mivel bejelentettem neki, hogy valami fontosat akarok elmondani, ő ott ült és várta, hogy mondjam, én meg tömtem magam kajával, hogy ne keljen beszélni. Aztán kimondtam. Érdekes érzés volt. Valahogy a felszabadulás és a szégyenérzet keverékét éreztem. A barátom furcsán reagálta le. Letérdeltünk imádkozni, és kértük Istent, hogy szabadítson meg ebből a bűnből. Aztán teltek a napok, a hetek és nem szabadultam. Eldöntöttem, hogy lelkigondozóhoz megyek. El is mentem egy híres lelkészhez és elmondtam neki történetemet. Megértően nézett rám, és csak annyit mondott, hogy Krisztus ezt a bűnt is megbocsátotta a kereszten, és hatalma van megszabadítani engem. Imádság után felszabadultan mentem haza. Boldog voltam, hogy mégis lehet családom feleségem, gyerekeim, úgy ahogyan régen elképzelte, élhetek normális életet, nem kell szégyenkezzem szexualitásom miatt. Aztán eltelt pár hónap, és bár nem voltam senkivel folyamatosan fiúkról fantáziáltam. Éreztem, hogy ez nem szabadság, így ismét visszamentem a lelkigondozóhoz, akivel ismét megbeszéltük a dolgokat, adott pár tippet, mint pl. amikor meleget látok velem szembe jönni az utcán menjek át a másik oldalra, vagy kertészkedjek, sportoljak sokat, majd imádság után haza mentem és megfogadtam tanácsait. Sokat kertészkedtem, hetente 3x szaladni

jártam és persze átmentem az út másikfelére, ha egy melegnek vélt fiú szembe jött velem. Mindez viszont valahogy nem volt normális számomra. Eldöntöttem, hogy pszichológushoz is elmegyek, más véleményre is szükségem van. Itt azt tudtam meg, hogy a homoszexualitás teljesen normális, ezen nem kell változtatni. Ezt viszont én nem akartam elfogadni. Hogyan lehet ez normális, amikor Isten az embert férfiúvá és asszonnyá teremtette mondtam én. Em lehet normális, hiszen ez bűn, és minden fiúval való alkalom után lelkiismeret furdalásom van. Ez nem lehet normális, ettől meg kell szabadulni! Nem fogadtam el tehát a válaszát, de mégis legbelül örültem neki, hiszen valamennyire felszabadított. Ugyanakkor nem tudtam teljesen felszabadulni. Sokat könyörögtem szabadításért, olyan buzgón, hogy már szinte elhittem, hogy szabad vagyok. Igaz ehhez az is hozzátartozik, hogy egy kis csoportnak voltam a tagja, ahol a Bibliát szinte szóról szóra vettük. Aztán véget ért az egyetem és már városba kerültem, ahol megfogadtam, hogy nem leszek fiúval, ha kutya kutyát is eszik. De nem jött össze, hiszen megismerkedtem a párommal. Ő volt az első olyan fiú, aki mellett lelkiismeret-furdalás nélkül ébredtem fel, és akit nem kergettem ki a lakásból. Éreztem, hogy nagyon szeretem, nagyon kedvelem és vele akarok élni. Ugyanakkor volt bennem egy rosszérzés is, hogy mit szól ehhez az Isten. Napokig kutattam a Biblia azon részeit, ahol a homoszexualitásról van szó. Többször a földhöz vágtam a Bibliát és nem tudtam nem akartam elfogadni, hogy ilyen az Isten. A napjaimat a párommal való találkozás várása és az a gondolat szőtte át, hogy mit szól ehhez az egészhez Isten. Hogyan lehet összeegyeztetni a hitet és a homoszexuálisok közötti szeretetet, kapcsolatot.

Már jó félév eltelt amikor arra került a sor, hogy otthon édesanyámnak is színt vallottam. Nem volt egyszerű. Sírtunk kiabáltunk, megöleltük egymást, egy egész éjszakát átbeszéltünk. De ekkor értettem meg a legfontosabbat. Amikor kimondtam édesanyámnak, hogy meleg vagyok és egy párom is van, első reakciókén ennyit mondott: „most már nem csak érted és a testvéredért, hanem hármatokért imádkozom.”

Ez a mondat erőteljesen él bennem ma is, hiszen így értettem meg Istent. Ha a földi anyám, aki nem látja át teljesen a melegségem okait, aki mondhatom, hogy nem ismeri az önmagammal vívott harcokat, aki nem látta a megszabadulás cselekedeteit és vágyát, és nem hibáztat, hanem ugyan úgy szeret és elfogadja a páromat is, akkor még inkább meg kell értsen az és Atyám. Ha igaz az, amit a Miatyánkban mondunk az Istenről, hogy Atyánk, ha igaz az, hogy ő ismer minket és terve van velünk, ha igaz az, hogy szeret, akkor ezt neki még inkább meg kell érteni, hiszen látta, hogy mindent megtettem a szabadulásért. Ekkor értettem meg, hogy számomra ebből nincs szabadulás és nem is kell szabadulás, hiszen Isten így is tud használni engem. Ha meg Atyám, akkor pláne. Igaz ez az egész nem ilyen egyszerű, hiszen újra és újra előjönnek kérdések, de biztosra tudom azt, hogy Isten így is szeret és terve nem változott meg velem kapcsolatosan.

Mindig választ vártam Istentől, hogy helyes-e párommal együtt élni. Amikor éppen erről beszélgettem valakivel, ezt mondta nekem: „nem veszed észre, hogy a válasz már rég megjött, hiszen Isten a szeretet Istene, te és a párod viszont szeretetben éltek.”

G.:Nagyjából ugyanúgy, mint mindenki más. Vagy legalábbis a legtöbben. Kezdődik a kamaszkorral, amikor tudatosul benned, hogy „valami nincs rendben.” Többekkel beszéltem, akiknek ez viszonylag hamar ment, ők elrendezték, hogy jó, ez van, ez vagyok, és kész. Nekem nem ment ilyen könnyen. Előbb én is múló kamasz hóbortnak tartottam, ami elmúlik, és nem is akartam tudatosan foglalkozni vele. Udvaroltam a lányoknak a suliban, az nem jött össze: akinek én tetszettem, az nekem nem tetszett és fordítva. Közben volt egy hét éves kapcsolatom egy sráccal, amit mondjuk nem lehet kapcsolatnak nevezni, mert átlagban havonta félszer találkoztunk. De még mindig nem akartam elfogadni az addigra szerintem már elég világos tényeket. Aztán egyetemista koromban összejöttem egy lánnyal, az egyetem legszebb lánya volt, mindenki rá hajtott, de nem

volt hajlandó összejönni senkivel. Én meg másfél évre a felvételije után, minden nyomulás és nagy udvarlás nélkül összejöttem vele. És akkor arra gondoltam, hogy ez a nagy jel, ha nekem ez minden erőfeszítés nélkül összejött, akkor biztosan egy fiú sem fog nekem eszembe jutni többet, házasság, gyerekek, unokák – boldogan élünk, míg meg nem halunk. A kapcsolatunk két éve alatt döbbentem rá, hogy ez nekem nem megy, ennek jó vége nem lesz, és ettől kezdve lelkiismeret furdalásom volt, hogy rabolom a lány hónapjait, éveit, ha sokat húzom-nyúzom a dolgot. Aztán vége lett, és amikor ennek vége lett, számítható az az időpont, amikor a tükörbe nézve is ki mertem mondani, hogy ennek azért lett vége, mert meleg vagyok, és akkor eszerint kell rendezni tovább az életemet.

Ez a tiszta felismerés és elismerés pedig kérdések özönét hozta: miért pont én, miért nem a másik, az Isten miért nem akarja ezt elvenni, milyen jó volna este lefeküdni, és reggel heteróként ébredni (hiszen az Istennek hatalmában van, ugyebár), miért nem lehet majd családom, gyermekem, vajon baj-e az, hogyha én lefekszem egy fiúval, vajon a párkapcsolat kárhozatot érdemel vagy sem? Aztán a következő válaszokat kaptam (remélem isteni sugallatra) barátokon keresztül: ez vagy, ez lettél te, nem tudod a miértre a választ, de azt igen, hogy ezzel együtt kell élned. Azzal, hogy mi történt a múltban, nem a végtelenségig kell rágódni, hanem lezárni, és továbblépni. Az egyik opció az volt, hogy akkor cölibátusban élek. Viszont arra hamar rájöttem, hogy ez nem nagyon menne. Egy-két hónapig bírom, aztán csak leakasztok egy egyéjszakás kalandot, s akkor meg hol van a szentéletűség? És úgy láttam/látom, hogy a kapcsolat a lehető legmegnyugtatóbb válasz. Nem tudom Isten mit szól hozzá, hogy vajon helyes ez az út, amin járok vagy nem, de azt tudom, hogy az 5 éves kapcsolat mennyire megváltoztatott. És jó irányban. Én a házasság, párkapcsolat lényegét is a felelősségben látom: egymás iránt felelősséget vállalunk. És ezt lehet heteró és meleg kapcsolatban is jól illetve rosszul csinálni. A másik az őszinteség. Ez vagyok, ő a párom, együtt élünk, felelősséget vállaltam érte, ő értem, és ha valami elromlik közöttünk, akkor igyekszünk nem kukába dobni a kapcsolatot, és lelépni másokkal, hanem megjavítani, ami elromlott. Eddig sikerült. És ez legtöbbször nem az én érdemem volt. És elmondhatom: az eddigi közös élettörténetünkben is látjuk (sokszor utólag) az isteni tervet, a gondoskodást.

Folytatás köv.