2013. április 9., kedd

Kereszténység és melegek: az interjú II. rész

Az alábbiakban az interjú második részét olvashatjátok. 

4) Változott -e az istenképetek, hitetek amióta együtt vagytok?

S.: Az istenképem, a hitem a fent említettek alapján folyamatosan változik. Isten soha nem unalmas. Mindig egy másik arcát mutatja meg az adott körülményekben. Úgy érzem, hogy a hitem folyamatosan úton van. Most leginkább azt kezdem megérteni, hogy Isten nem azért teremtett minket, hogy komoran éljünk, hanem hogy szabadon tudjunk örülni mindannak, amit ajándékban kaptunk tőle. A szabadságot viszont nem szabad félreérteni.
Emlékszem, amikor párommal arról beszélgettünk, hogy milyen érvek állnak a mellett, hogy nyíltan, de nem tüntetően felvállaljuk énünket és kapcsolatunkat. Hiszen ez azzal jár, hogy bekerülünk egymás baráti körébe, családjába. A szomszédok látják, hogy két fiú lakik együtt stb. Ekkor jutott eszünkbe az a bibliai ige, hogy „az igazság szabaddá tesz titeket!” Ennek értelmében akkor a hazugság megkötöz, megnyomorít. Hazugságban élni nem lehet valami jó érzés. Ekkor döntöttük el, hogy inkább a biblikus utat válasszuk, aminek ugyan úgy megvannak a hátrányai, mert lenézhetnek, kicsúfolhatnak, kiközösíthetnek, stb. De ezek a hatások, mind kívülről jönnek, megnehezíthetik a kapcsolatot, de nem tehetik tönkre. Míg a hazugság, teljesen más irányú, belülről, tőlünk a társadalom fele, kifele irányul. Szorongást okoz, ezzel nem csak a környezetünknek, de önmagunknak is ártunk. Feszültebb lesz a kapcsolat, nagyobb esélye van a szakításnak.
Aztán annak is köszönhető a hitem, Istenképem változása, hogy többet foglalkoztam azokkal a bibliai igékkel, amelyek a elítélik a homoszekszualitást. A Mózes könyvétől egészen a Jelenések könyvéig csak olyan értelemben ítélik el a két fiú együttlétét, amikor prostitúcióról van szó. A egymásért felelőséget vállaló kapcsolatokat meg sem említi a Szentírás. És az is érdekes, hogy Jézus sem mond semmit a homoszexualitásról.

G.: Az enyém mindenképp. Addig nagyon szigorú istenképem volt, most szeretőbb. És már kevésbé pattogok, és szidok le másokat, mint 5 évvel ezelőtt. Remélem, hogy ezt mások is így látják. A szerető istenkép – azt hiszem – engem is toleránsabbá tett. Tudok szeretni olyanokat, akik eddig halálra idegesítettek.

5) Hogyan sikerült családotokkal elfogadtatni melegségeteket és párotokat?

S.: Annak ellenére, hogy a családom, itt gondolok elsősorban édesanyámra, első reakciója pozitív volt hosszú időbe telt el, amíg el is fogadta. Sokat beszélgettünk róla. Aztán mindig a párommal látogattam haza, így őt is elfogadták, családtagnak tekintik. A testvérem a páromat hibáztatta hosszú ideig melegségem miatt, de sok beszélgetés után ma már ő is teljesen elfogadja. Addig nehéz míg megértették, hogy nem saját akaratomból lettem meleg, hanem egyszerűen ez vagyok.

G.:Kezdem azzal, hogy ezt előbb-utóbb minden meleg meg kéne tárgyalja a szüleivel. Nyilván én is halogattam a dolgot, mert nem akartam egy bazi nagy követ dobni a család állóvizébe. Sokaktól hallottam,
hogy azért nem beszélnek melegségükről otthon, mert nem akarják, hogy a szüleik esetleg megbántódjanak vagy, hogy csalódást okozzanak nekik. Ez szerintem rossz felfogás. Nyilván az elején ez sokk lesz, és kiborul a bili, de a magam példájából tudom, hogy minél tovább halogatja az ember, annál rosszabb. Amikor otthon elmondtam, nem az volt a baj, hogy meleg vagyok, hanem az, hogy egy fedél alatt éltem velük huszonegynéhány évig, és gyakorlatilag nem ismertek. Élt velük egy idegen ember, aki nem volt őszinte velük, aki nem engedte, hogy megismerjék őt. Édesanyám mondta, hogy amikor beszámoltam a barátnőmtől való szakításomról, tudta ő, hogy nem azokból az okokból szakítottam, amit akkor elmondtam neki. Csak nem mert rákérdezni, de érezte. És nem is a melegségemet nem tudta hosszú ideig elfogadni, hanem azt, hogy én erről tíz évig nem beszéltem. EZ fájt nagyon neki. Ezért mondom azt, hogy hasznos elmondani, és már csak azért is, mert utána nem kell falcs barátnőkről és randikról handabandázniJ. És a másik, amit megtapasztaltam: az igazság szabaddá tesz! (lásd János evangéliuma 8. rész 32. vers). És ezt a nagy családi coming out után több évvel is így érzem.
Hogy a szüleim elfogadtak azt sikernek nem nevezném, lévén, hogy ebben nekem vajmi kevés érdemem van. Hogy elfogadták, ez az ő érdemük. Az elején nyilván nehéz volt nekik, hiszen azzal szembesültek rövid idő alatt, amit én 10 évig emésztettem. Azt hiszem az segített, hogy a párom komoly ember, és a kapcsolatunk is az, és nem lötyögés egy-két hétig. Azt hiszem ők is arra éreztek rá, hogy egymást vállaljuk egy életre, és úgy látom, hogy ez tiszteletet is ébresztett bennük. Érdekes, hogy egy ideje, amikor apámmal koccintunk, ő mindig lennebb tartja a poharát, mintha valami nála magasabb státusom lenne. És hiába próbálom ezt mindig kikerülni, ő szemfülesebb, és mindig lennebb van a pohara széle, mint az enyém. Ezt még most sem tudom hová tenni, de szerintem részben amiatt lehet, hogy ilyen környezetben életközösséget vállaltunk, és ez benne tiszteletet ébreszt. De az is lehet, hogy tévedek. Bár nem emlékszem, hogy 6-7 évvel ezelőtt is így koccintott volna. Mindenesetre a családi kötelékek azóta (emiatt?) megerősödtek, sokkal őszintébben tudunk beszélgetni, s bár sokan családi traumára vagy legalábbis nagy cirkuszra számítottak, abból erősebb családi kötelék lett.

6) A körülmények úgy hozták, hogy elég sokan megtudták, hogy melegek vagytok. Milyen reakciókat kaptatok az egyháziak részéről vagy barátoktól?

S.: A barátokkal, vagy kívülállókkal más a helyzet. Voltak, akik elfogadták és voltak, akikkel azóta sem beszéltem. Úgy gondolom, hogy arra kell rávezetni az ismerősöket, barátokat, családot, hogy ugyan az ok vagyunk akik eddig voltunk, csak most egy infóval többet tudnak rólunk, de ugyanazok maradtunk, hiszen melegek voltunk azelőtt is, és most is azok vagyunk, csak most már tudják és normális esetben ez erősebb bizalmi kapcsolatot kellene eredményezzen. Az, hogy pár barátommal megszűnt a kapcsolat, nem a magam hibájának látom, hanem annak a merevségnek miszerint, nem fogadják el a régi, de számukra új helyzetet.
Aztán azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy nagyon sokan amikor meghallják, hogy meleg vagy rögtön arra gondolnak, hogy mi történik a hálószobába és azonnal ítélkezve beszélnek a melegekről, pedig mi ha egy heteró párral találkozunk nem az az első gondolatunk, hogy mi történik a hálószobába, hiszen ez csak rájuk tartozik. 

G.:Mint mások, gondolom – ilyet is, olyat is. Csak néhány volt olyan, aki azt mondta, hogy akkor viszlát, mi ne nagyon kommunikáljunk az elkövetkező pár évtizedben. Volt olyan is, aki ezt mondta, de rá egy évre meggondolta magát, és már kommunikál. Biztos sokk érhette, gondolom. Ezért én nem haragszom, lehet, hogy engem is traumatizált volna, ha este heteró vagyok és reggel meleg. Időt kell hagyni mindenkinek, és ha megismer, ha egy kicsit is nyitott, meg fogja érteni a helyzetet. Nyilván én sem fogom őket kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy előttük csókolózok, ezt én heteró pároknál sem igen díjaztam, amikor az utcasarkon felnyomják a csajt a falra és mandulaműtétbe fognak. A barátaim többsége az elején nagy meglepetéssel, és aztán megértéssel fogadta a „hírt.” Van, aki tudja, de nem beszél róla, megy minden a régi rendben, van, aki kérdezget, hogy hogy is működik ez, van, aki poénkodik, és egészen lazán veszi. Összességében nézve nagyon pozitívak voltak a barátok részéről a reakciók. Az egyháziak részéről is ilyen változatos. Minden generáció pletyózott róla pár hónapig, aztán csend lett. Az idősebbek gondolom megnyomták az „ignore” gombot, érthető, a fiatalok közül is sokan, de többekkel nagyon jó beszélgetéseim voltak. És vannak olyanok, akik azóta is fúrnak, pletykálnak – fogalmam sincs miért, útjukban nem állunk.

7) Többször említettétek, hogy sok meleg nagy segítségre szorul, amikor identitását keresi. Hogyan tudnátok segíteni ebben?

S.: Még ma is úgy látom, hogy nagyon sok meleg nem tudja elfogadni és megélni normálisan identitását
. Nehezen kapnak párt maguknak, mert talán sokan nem is keresik, félnek tőle. Félnek előbújni, igazságban élni. Inkább élnek hazugságban, ami tönkreteszi őket. Igaz a társadalom sem megérett a melegek elfogadására, vagy nem akar megérni rá. Sokat éppen attól félnek, hogy hogyan néznek majd tájuk az emberek, mit mondanak, kiket veszít el. Vagy vannak olyanok is, akik azért nem merik felvállalni másságukat, mert maguk sincsenek tisztába önmagukkal, nem merik bevallani maguknak sem az igazságot, azt gondolják, majd elmúlik, csak a körülmények változzanak meg, addig e Romeóról összeszednek valakit és kielégítik vágyaikat, majd meg elmúlik az egész. De sajnos ez nem így van. Nagyon fontos lenne a melegségről melegekkel fórumbeszélgetéseket tartani, fontos lenne ha olyan lelkigondozók lennének Kolozsváron, akik segíteni tudnák ezeket a társainkat az igazság beismerésében és felvállalásában. Ha olyan közösségek jönnének létre, ahol félelem nélkül beszélgethetnének a melegek egymással.
Az, hogy az iskolákban erről felvilágosító beszélgetéseket, szemináriumokat lehetne-e tartani, azt nem igazán hiszem. Elsősorban talán a sulisok, a családban kellene ezt megbeszéljék. A társadalom kellene befogadóbb legyen. Ugyanakkor fontos lenne erről a témáról a biblia tükrében nem elfogultan beszélni. A legnagyobb hiba talán ott van, hogy a társadalom két végletet ismer a melegekkel kapcsolatosan: az egyházi tiltó és elítélő végletet, valamint a felvonulásokban megjelenő propagáló végletet. A közép útról nem igazán esik szó. Arról nem beszél senki, hogy vannak meleg párok, aki felelőséget vállaltak egymásért, akik nem propagálják a melegséget, hanem szépen normális körülmények között megélik azt. Talán ezt az oldalt is meg kellene mutatni valahogy, és akkor lehet egy kicsit befogadóbbá válna erdélyi társadalmunk is.

G.: Hát, ez nagyon szépen hangzott tőlünk. A kivitelezéssel viszont egy kis gond van. Nekem képesítésem nincs mások lelki problémáinak kezelésére (a páromnak van), de azért ráérzek, hogy kit mi bánt. Azt hiszem a kamaszkorúaknak lenne a legnagyobb segítségre szüksége identitásuk keresésében. Segíteni pedig azért nehéz, mert például ha látom egy tizenéves kamaszon, hogy talán meleg vagy az lesz, nem mehetek oda hozzá, hogy hé te, úgy látom melegedsz, szóval ha kérdésed van, fordulj hozzánk! Ez nem megy. Sok fiatalt láttam, látok, akik ugyanazon az úton indultak el, amelyen én. Segíteni szeretnék, hogy ez az út, önmagad felismerése, elismerése kicsit rövidebb legyen, vagy legalábbis simább, de ez ilyen direkte nem működik. Csak akkor, ha az illető jön kérdezni, hogy nálatok ez hogy ment, hogy éltek, mint éltek stb. Legnagyobb problémáját a meleg embereknek abban látom, hogy a melegség elismerését egyfajta gát áttörésének értelmezik, s ha azt áttörik, akkor hűség, elköteleződés egy életre vagy legalábbis hosszú távra szóló kapcsolat is eltűnik a gondolkodásukból. Mert ha áttörtünk egy gátat, akkor mi szabhat határt önmagunknak, akkor már mindegy, hajszoljuk az élvezeteket. Talán abban tudunk segíteni, hogy megmutatjuk, hogy igenis létezik hosszú távú, életre szóló kapcsolat, egymás iránti felelősség, hogy a homoszexuálisan is lehet felelős életet élni.

8) Láttok –e esélyt arra, hogy az iskolai vallásórákon például szóba kerüljön a szexuális identitás, mint „normalitás” és nem bűn?

S.: Az, hogy az iskolákban erről felvilágosító beszélgetéseket, szemináriumokat lehetne-e tartani, azt nem igazán hiszem. Elsősorban talán a sulisok, a családban kellene ezt megbeszéljék. A társadalom kellene befogadóbb legyen. Ugyanakkor fontos lenne erről a témáról a biblia tükrében nem elfogultan beszélni. A legnagyobb hiba talán ott van, hogy a társadalom két végletet ismer a melegekkel kapcsolatosan: az egyházi tiltó és elítélő végletet, valamint a felvonulásokban megjelenő propagáló végletet. A közép útról nem igazán esik szó. Arról nem beszél senki, hogy vannak meleg párok, aki felelőséget vállaltak egymásért, akik nem propagálják a melegséget, hanem szépen normális körülmények között megélik azt.
Talán ezt az oldalt is meg kellene mutatni valahogy, és akkor lehet egy kicsit befogadóbbá válna erdélyi társadalmunk is.

G.: Lásd a fentebbi választ szexuális identitás és annak gyakorlása közötti különbségről. Ezt egyházi vonalon mindenképp szét kell választani. Azt el lehet várni az egyháztól, hogy a szexuális identitásról beszéljenek, szerintem ez ifjúsági összejöveteleken meg is történik. Kevés esélyt látok viszont arra, hogy helyesen viszonyuljanak a közeljövőben a homoszexualitás kérdéséhez. Mit értek itt a helyesen alatt? Arra
kellene fektetni a hangsúlyt, hogy ez a jelenség létezik, és nem azért vannak most többen melegen, mert ez divat lett, hanem mert egyre többen merik felvállalni. És ha a sulisok környezetében felbukkan egy meleg iskolás, ahhoz szeretettel viszonyuljanak a fiatalok, megadva neki az esélyt, hogy „maradandó sérülés” nélkül nőjön fel. Ahogy egy barátom mondta, könnyű volt a melegségen és a melegeken általában szörnyülködni, más lett viszont a viszony, amikor az általános meleg jelzőből hirtelen legjobb barát, ismerős, szobatárs, osztálytárs, évfolyamtárs, testvér, unokatestvér stb lett. Biztos vagyok benne, hogy sok rokoni, baráti viszony megromlott egy-egy „outcome” után. Na ebben kéne határozott irányt mutasson az egyház. Mert hogyha jól megbogarásszuk, akkor mindenkit meg lehetne bélyegezni valamivel, így semmi erkölcsi alapja nincs senkinek másik identitásán gúnyolódni, szörnyülködni vagy megvetni az illetőt. Ezt a témát Jézus sokszor felhozta (lásd az adós szolga, a tékozló fiú példázatát vagy a parázna nő történetét). Egyébként sok hívő barátom így gondolkozik: ha engem Krisztus elfogadott olyannak, amilyen vagyok, akkor hogyne fogadnám el teljes szeretettel a meleg barátomat, testvéremet, unokatestvéremet, szomszédomat stb. Ez a homoszexuális identitás kérdése, ami mint tudjuk nem erkölcsi kategória, s mint ilyen, nem bűn.
Az erkölcsi kategória kérdésébe tartozik az, hogy melegségét ki hogyan éli meg. Itt pedig szíve joga az egyháznak azt mondani, hogy a homoszexuális aktust nem tekinti elfogadhatónak. Ugyanúgy, ahogy általában a heteroszexuális szabadosságot sem tekinti elfogadhatónak. Nomármost ezzel egyet lehet érteni vagy nem, mindenki maga dönti el, de azt nem lehet elvárni, hogy ebben a kérdésekben egyetértsen az egyház, és azt mondja, hogy nyugodtan keféljetek összevissza, függetlenül attól, hogy kivel mivel. Ha ezt megtenné, nem is lenne egyház, önmagát (is) megtagadná.
Unokatestvéremmel beszélgettem a nagy outcome után, és azon rágódtam, hogy engem most az Isten nem szeret. Ez a párbeszéd hangzott el, azóta is ez van a fejemben. Az unokatestvérem kezdte:
-Kidobtak otthonról?
-Nem.
-Apád szeret?
-Igen.
Anyád szeret?
-Igen.
-Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok…

Máté evangéliuma 7 rész 7-11 versek.
Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése